2014. június 13., péntek

SZAVAZZATOK RIZMAJER ANTALRA!!!

https://apps.facebook.com/airfrance_contest_hu/gallery.php

Ezen a linken szavazhattok a rendkívül tehetséges fiatal fotósra. Ha megnyeri, egy saját fotókiállítást nyer, ami kitűnő lehetőség lenne neki!
Aki olvassa/olvasta és szereti a blogot, az a kedvemért nyomjon rá egy like-ot, hogy behozhassa a lemaradását és megnyerhesse a versenyt!

Hajrá! :)

2013. december 8., vasárnap

Defective Love 2

Sziasztok!
Mégis elkezdtem a második történetet.
Itt már azonban Melodie nem kisgyerek, éppen a 18. születésnapját ünnepli.
Akit érdekel: http://defectivelove2.blogspot.hu/
Kellemes olvasást, remélem nem fogtok bennem csalódni! :)

2012. november 16., péntek

43. fejezet - (+Búcsú)

 Mielőtt belekezdenék az utolsó fejezetbe, el szeretném mondani, mennyire hálás vagyok nektek, hogy olvastátok a történetemet, hogy értő figyelemmel álltatok hozzá, és talán rájöttetek azokra a dolgokra, amiket közvetíteni szerettem volna felétek! Mindig becsüljétek meg azt, amitek van, és soha, de soha ne legyetek mások, mint amik vagytok! Az életnek rengeteg értelme lehet, csak ti dönthetitek el, mi fontos nektek és mi nem. És ami fontos arra vigyázzatok, hisz ki tudja, mikor szakít el tőlük a sors! Köszönöm a sok gyönyörű kommentet, az üzeneteket facebookon, és ask.fm-en, hálás vagyok és köszönöm azoknak az embereknek külön, akik bíztattak, és egyszerűen valamilyen hihetetlen módon a példaképüknek neveztek!
Nagyon nehezen fogok megválni ettől a blogtól, mert szinte az életem részévé vált, de egyszer mindennek vége szakad. Nagyon szerettelek titeket és most is szeretlek, köszönöm a lassan 90 000 oldalmegjelenítést, a 174 feliratkozót, a rengeteg kommentet, mindent! Én itt viszlátot mondok, vagyis nem, hiszen megszavaztátok az új blogot, a Pastless Future (Múlttalan Jövő)-t amit már természetesen megnyitottam, a linkje itt van : Pastless Future , remélem, aki itt járt, az mind beleolvas, feliratkozik és élvezi a kicsit light-osabbra tervezett történetet, persze bonyodalomból ott sem lesz hiány!
Nem húzom tovább az időt, köszönök nektek mindent még egyszer, élvezzétek az utolsó részt, és ha hozzáfűzni valótok/búcsúszövegetek vagy más közölni valótok van, nagy nagy szeretettel olvasok minden kommentet! Szeretlek titeket! Ti vagytok az életem!♥
*********************************************************************************

A fájdalmaim egyre nagyobbak lettek a műtőasztalon, sikítani tudtam volna, de a nyugtató nem engedett. És sajnos mást sem.
- Nyomjon! Próbálja meg egy kicsit erősebben Alice! Kérem, így nem tudunk magának segíteni - bíztatott az orvos, és én persze erőlködtem, de annyira gyenge voltam, hogy egyszerűen hiába. Huszonegy órája volt, hogy elkezdtem vajúdni, ráadásul az orvosok nem tudták mitől csupa vér a magzatvizem, felvágni nem akartak, mert tudták, hogy meghalok. Így is elég sok vért vesztettem, az életfunkcióim nem voltak valami stabilak, az egyetlen dolog, ami életben tartott szerintem, az a vágy volt, hogy láthassam a lányom, csak egy pillanatig. Harry végig ott állt mellettem, fogta a kezem, szorította, én pedig annyira fáradt voltam, hogy már csak tartottam, nem voltam képes visszaszorítani. Mikor ránéztem ugyan keveset láttam, mert védőmaszk volt rajta, de az átázott zöld textil arról árulkodott, hogy nagyon izzad, a konectráció miatt, hogy ne hagyja, hogy elhagyjam magam. Nagyon tiszteltem ezért és igyekeztem eleget tenni a vágyának addig a pillanatig, de hirtelen elengedtem a fejem és csak lihegtem, mint aki előtte lefutotta a maratont és hallgattam az egyre lassabban verő szívemet. A szemembe sütött a neonlámpa, így kicsit hunyorítanom kellett, éreztem a nyakamon lefolyó izzadtságot és azt is, hogy a hajam teljesen csatakos.
- Alice - kiáltott rám a nővérke aggódva - Nem adhatja fel, hallja? A kislánya egészséges, nem hagyhatja bent! Kérem! Próbálja meg összeszedni magát!
Mindenki csendben volt, mindenki fáradt volt.
- V...vizet - nyögtem, mire Harry ugrott és rögtön ott termett egy pohárral. Kicsit felemelte a fejem, és beleöntött egy kortyot a számba, aminek a fele ugyan lefolyt az arcomon, pont úgy, mint az izzadtság és a könnyek, csak kicsit hidegebb volt. Tudtam, hogy nincs más hátra, és a többiek is sejthették.
- Csinálja - néztem rá az orvosra.
Hosszan hallgatott, és mélyen belenézett a szemembe, amivel továbbra is bíztattam, majd közel jött, a homlokomra tette a kezét és megsimította.
- Magánál bátrabb nőt nem ismerek. Ezt jól jegyezze meg.
Eleresztettem felé egy halvány mosolyt, majd oldalra fordítottam a fejem. Harry persze, nem értette, hogy mi történik.
- Várjon, mi folyik itt? Milyen bátor? Milyen csinálja? - össze vissza kapkodta a fejét és hallottam, ahogy hüppögni kezd.
Az orvos a vállára tette a kezét.
- Sajnálom. Nem maradhat itt tovább.
Nem volt erőm megfordítani a fejem, csak hallottam, ahogy ordítani kezd, és láttam a műszerekben visszatükröződő képben, hogy közelebb próbál furakodni, de két ápoló ezt nem hagyja.
- Ne, Alice, kérlek ne, Istenem még el sem búcsúztunk! - az én szememből is patakzottak a könnyek, de már mozdulni sem bírtam. Mikor becsukták az ajtót, megint síri csend lett, amit az orvos tört meg.
- Azonnali előkészítést a császármetszéshez.
Gerinctől lefelé elbénítottak ahogy azt szokás, az egész nagyon csenben történt, mintha már előre gyászolnának.
Csodás érzés kerített hatalmába mikor a gyógyszer szétterjedt a testemben, már nem éreztem fájdalmat, nem feszített semmi, könnyű voltam, szinte lebegtem.
Tudtam, hogy nemsokára már ennél is jobb lesz. Imádkozni kezdtem halkan, majd hirtelen eszembe jutott anyám levele.

Alice,

Elképzelni sem tudod, mennyire aggódtam, mikor eltűntél a kórházból, de azt sem, hogy mennyire tisztellek azért, amit tettél! A legbüszkébb anya vagyok, akit csak a hátán hordott a Föld, és talán bíztál benne, hogy ott leszek veled, de ez sajnos nem történhet meg. Tudom, hogy nincs metségem, de talán megpróbálom elmondani. 
Annak, hogy megkerestelek őszintén szólva több oka is volt. Elsősorban el akartam neked valamit mondani. De aztán láttam, hogy mennyire beteg vagy és, hogy mennyire nehéz az életed, ezért úgy döntöttem inkább hallgatok, és melletted maradok. Viszont tudnod kell azt, mi volt a fő oka, hogy megkerestelek. 
Segítséget, vagyis inkább csak egy kis támaszt akartam kérni. 
A világon a legnagyobb vágyam, hogy ott lehessek veled, de sajnos ez lehetetlen, mert az igazság az, hogy én sem vagyok/voltam különb helyzetben, mint te. 
Szívre várok. 
Az enyém már nem működik valami jól, persze soha nem mondtam, nem akartam még több terhet rád rakni. Azt sem tudom, miért írtam neked ezt most meg, talán, hogy fel tudjak sóhajtani, hogy valaki tud róla, mert mikor az ember magában tartja, egy idő után elviselhetetlen a szorító érzés...
Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek! Örökké! És lehet, találkozunk odafenn! Előbb, mint gondolnád! 
Tépd szét ezt a levelet kérlek és viselkedj természetesen! Azt szeretném, ha csak te tudnál erről!
Anya

Ekkor nyomást éreztem a hasamon, nem fájt, csak nyomott, majd a penge végigszaladt a bőrömben és amilyen hirtelen meghallottam Melodie sírását, olyan hirtelen kezdett lejjebb esni a pulzusom, a nővérek és ápolók rohangáltak körülöttem, minden csupa vér volt.
- Hagy nézzem meg - nyögtem gyengén, mire a nővér ellenkezésre nyitotta volna a száját, de az orvos rászólt.
- Adja oda neki.
Leírhatatlan érzés a gyermeked a kezedben tartani. Az aprócska kis kopasz lényt, akivel annyi dolgon mentetek keresztül és csak egymásra számíthattatok. Aki akkor is ott volt, mikor egyedül voltál és akiért ölni és meghalni tudnál, hogy megmentsd.
- Szia Melodie.
Sírtam, mint mindenki, mikor meglátja a kisbabáját, néztem a szemeit, ittam minden pici rezdülését, mert tudtam, hogy nekem már nincsen sok időm,de aztán hirtelen fuldokolni kezdtem.
-Szeretlek kicsim! - suttogtam neki oda, mikor a nővér visszavette, hiszen inkubátorra volt szüksége.
A fuldoklás egyre jobban fojtogatott, aztán elállt, majd a homály is tisztult egy kicsit, és az orvos a fejemhez lépett.
- Szeretne elköszönni Harrytől?
Bólintottam. Aztán hozzátettem.
- Én akarom csinálni!
Most rajta volt a sor, ő is bolintott.
- Ha ez minden vágya...

(Zene)

Harry szoborként ült mellettem a félhomályban, fogta a kezem és a kezemet simogatta.
- Tudod, mikor megismertelek, nem hittem volna, hogy ennyire beléd szeretek.
Elmosolyodtam.
- Én rögtön tetszettem neked? - kérdezte hirtelen.
- Lehetett abban a helyzetben épeszűen gondolkodni? - kérdeztem vissza.
- Jogos.. - nevette el magát - Mindig is megállt a levegő, ha valahol megláttak.
- Ne szállj el magadtól.
Aztán csönd.
- Sok hülyeséget csináltam és sosem bocsátom meg őket magamnak...
- Harry azt akarom, hogy ketten csináljuk - mondtam, majd amikor értetlenül nézett rám a gép főgombja felé legyintettem a fejemmel.
Az arca kifejezéstelenné vált, majd ijedtségbe torkollott.
- Én...én nem biztos, hogy képes vagyok rá...
- Tudom, hogy igen - vágtam a szavába. - Talán bűnteted magad amiatt, ahogy viselkedtél, de egyet tudnod kell. Soha egy pillanatra sem ingottak meg az érzelmeim. Soha..
Rámnézett, a szeme olyan volt, mint akit megváltottak.
- Azt hittem haragszol, vagy...én nem is tudom mit hittem.
- Ha nem szerettelek volna annyira, elindultam volna, hogy megkeresselek? Én nem leszek már de egyet jól jegyezz meg! Örökké szeretni foglak Harry.
Rámborult én pedig megpróbáltam megnyugtatni, amennyire tudtam...
- Nem félsz? - kérdezte könnyes szemmel.
Megráztam a fejem.
- Inkább kiváncsi vagyok. Szeretnék neked mondani valamit.
- Persze, mondd csak, bármit.
Hallgattam, majd sóhajtottam egy halványat.
- Anyámnak rossz a szíve...Ha nem kap donort ő is meghal.
Elhűlve nézett rám, és elmeséltem neki, hogy ez állt a levélben és szét kellett tépnem és úgy kellett viselkednem mintha mi sem történt volna, pedig nagyon nagyon nehéz volt.
- Szeretném, ha megmondanád az orvosoknak, hogy felajánlom a szerveim. Minden szervemet. Meg akarom menteni anyámat!
- Alice.....ne....
Elmosolyodtam, majd folytattam.
- Nem is igazán fogok meghalni. Egy részem majd ott él pár emberben, köztük anyáméban is. De vésd az eszedbe es csak test. Lélek nélkül nincs értelme.
- És akkor te hol leszel? - kérdezte, majd megremegett.
- Ha a kislányunk szemébe nézel, meglátod! Ott leszek. És a szívedben is mindig!
Köhögni kezdtem, egy kis vér jött föl. Sóhajtottam.
- Nincs már sok időnk.
Ahogy a könnyek lefolytak az arcán, megfogtam a kezét, és az enyémmel együtt a kapcsolóra helyeztem.
- Háromra...
- Rögtön elmész? - kérdezte ijedten.
- Valószínüleg - mosolyogtam. Tényleg nem féltem. Tudtam, hogy egy egészséges és gyönyörű kislányt hagytam magam után, 18 videót, amiből meg fogja tudni, mennyire szerettem őt. És tudtam, hogy egy felelősségteljes embert hagyok itt rá, még ha az elején majd csetlik-botlik, tudtam, hogy sosem fogja magára hagyni Melodiet.
- Vigyázz rá kérlek!
Bólogatott, majd nyelt egyet.
- Szeretlek Alice.
- Én is szeretlek Harry.
Nyomott egy utolsó csókot a számra, és nem eresztette el, ott tartotta.
Kéz a kézben, még egy utolsót sóhajtottam.
Majd megnyomtuk a gombot.


/Harry/

Éreztem, ahogy a keze lehullik maga mellé a kapcsolóról, éreztem, ahogy megáll a mellkasa, majd ahogy az ajkai egyre hidegebbek lesznek az enyémek alatt.
Átjárt valami irtózatos fájdalom, de annál nagyobb volt az üresség. Nem tudtam sírni, nem tudtam beszélni, egyszerűen csak csókoltam, patakzó könnyekkel.
Benyitott az orvos, és mikor látta, mi történt, finoman leemelt róla.
- Akarja látni a kislányát?
Bólintottam.
- A szívét....azt kéri, hogy a szívét adják az anyjának. És a szerveit is. Ő kérte.
- Rendben van, erről akkor beszélünk, mikor már jobban van. Kér valami erőset?
Megráztam a fejem.

Úgy mozogtam, mint egy szellem, szinte nem is érzékeltem semmit a külvilágból. Ha a nővérek nem vezetnek,  biztos mindenkinek nekimentem volna.
- Nagyon pici, de egészséges és gyönyörű -mondta az ápolónő, majd a bölcső fölé irányított.
És akkor megláttam.
A lányt, akit a legjobban szeretek. Hirtelen visszatértek belém az érzelmek és elsírtam magam.
Minden kijött belőlem, az elmúlt egy óra, a szülés sőt, ez a csodálatos de mégis szörnyű kilenc hónap.
- Hát szia...itt van apa - gügyögtem neki, mire kinyitotta a szemét.
Az enyémet örökölték, zöldek voltak és nagyok. Gyönyörűek.
- Felvehetem? - kérdeztem a nővért, mire bólintott.
Közelebbről is megvizsgáltam az arcát.
- Melodie Styles - mondtam könnyes szemmel. - Te gyönyörű és csodálatos szerelemgyerek! Apa megvéd. Vigyázok rád, míg csak világ a világ.
És akkor valami olyan dolog történt ami szokatlan egy csecsemőnél.
Elmosolyodott. A felismerés villáma csapott belém. Gyönyörű mosolya volt.

Pont, mint az édesanyjáé.




2012. november 6., kedd

42. fejezet

- Meglepetéés! - mosolyogva néztem végig az öt fiún, akik minden nap bejöttek meglátogatni és mindig ezzel a felkiáltással üdvözöltek.
Két hét telt el a műtét óta, egyre jobban és jobban lettem. Az intenzívről átvittek a sürgősségi osztályra, így már mindenki tudhatta, hogy nem vagyok életveszélyben.
Harry mindennap eljött és ült velem órákig, miközben gondterhelten a csöveket nézte meg a műszívemet, ami a testemen kívül dobogott, és figyelte a szívritmusom minden egyes rezdülését. Ha egy dobbanás kimaradt, vagy esetleg gyorsult az ütem, azonnal vigyázba helyezte magát, és aggódtam érte, hogy ilyen komolyan veszi a dolgot.
A nőgyógyász is rendszeresen látogatott, elmondta, hogy ha érzek fájásokat azonnal szóljak, mert Melodie már bármelyik nap jelezhet, hogy kibújna.
Furcsa, hogy milyen gyorsan eltelt az a kilenc hónap. Tényleg az van amit mondanak. Kettőt pislogsz és már jön is a baba.
- Biztos gyönyörű lesz - simogatta meg Harry a homlokomat, mostanában sokat voltunk kettesben, szerettük volna minél több időt együtt tölteni, hiszen az idő gyorsult és tudtuk, hogy nem kerülhetjük el a napot.
Hogy féltem - e tőle?
Persze, hogy féltem, mindenki félne. De nem zaklattam fel magam rajta. Próbáltam minél nyugodtabb látszatot kelteni, hogy senki ne aggódjon értem jobban, mint amennyire kellene.
- Kitaláltam valamit Harry - mondtam neki egyik nap hirtelen, mikor elment a nőgyógyász és csodálkozva bólogatott, hogy egy ilyen beteg lányban mint én, hogy növekedhet ilyen egészséges baba.
Harry kérdően húzta fel a szemöldökét.
-  Szeretnék neki videónaplót csinálni. Minden születésnapjára egyet, egészen a tizennyolcadikig. Sok dolog van, amit el szeretnék neki mondani, és ami csak kettőnkre tartozna. És szeretném, ha tudná, hogy ki volt az anyja. Szeretném, ha nem haragudna rám, és azt is el szeretném neki mondani, hogy semmi nem az ő hibája, ha esetleg magát okolná bizonyos dolgok miatt.

Harry némán hallgatott végig, majd bólintott és láttam, jó ötletnek találja a dolgot, sőt mintha kicsit fel is oldódott volna, hogy nem neki kell majd vele olyan dolgokat közölnie, hogy Melodie ne ijedjen meg az első menzeszétől, vagy ha rátalál a szerelem... ez mind az anya dolga és szerettem volna én elmondani neki.
Így hát, délutánra már volt is kamera, hihetetlen, hogy Harry ilyen gyorsan intézkedik, azonnal  neki is állhattam a naplók készítésének.
Ez azért is volt jó, mert lefoglaltam magam, nem gondoltam a halálra, legalább addig, amíg a videókat csináltam. És a második dolog, hogy - mivel Harryt kiküldtem - olyankor azt éreztem, hogy kettesben vagyok vele. Talán könnyebb lesz elviselnie, hogy nincs anyukája, ha tud mindenről.
Az elsőt volt a legnehezebb megcsinálni, hiszen mit mondjak egy egy éves gyereknek?

- Szia kicsim, anya vagyok! Biztos vagyok benne, hogy látod ezt a videót és abban is, hogy nem igazán köt le, de pár év múlva nézd meg ezeket is, amikor már érdekel, hogy ki vagyok, miért vagyok és hol vagyok most... 

Minden egyes videót a születésnapi üdvözletemmel fejeztem be, a tizennyilcadikat pedig különösen hosszúra csináltam.
Elmeséltem neki mindent az életemről, hogy hogy találkoztam az apjával, hogy mikor és hogyan került ő a képbe, hogy már előtte is beteg voltam (bár ezt minden videóban elmondtam neki, hogy tudja, nem kell magát okolnia semmiért), elmeséltem Eleanort, anyámat, tényleg mindent.
És sokkal jobban éreztem magam.
Persze rengeteg videó volt még hátra, mert nem sorban csináltam.
Először az elsőt, aztán a tizennyolcadikat.
Majd egyet még...de azt nem neki.
Az a videó Harrynek szólt. nem tudott róla, de a felvételek közé rejtettem.

- Szia Harry! Csak el akarom mondani neked, hogy még mindig nagyon szeretlek. Talán nehéz elhinned, de mindig ott vagyok veled, és vigyázok rád, lehet, nem látsz, de ha nagyon figyelsz, érezhetsz! És az a legfontosabb! Akkor te is rájössz, hogy a test igen, de a lélek sosem hal meg és a fizikai dolgok nem számítanak. Ne próbálj megváltozni senki kedvéért. Maradj az aki vagy! Az a szeretnivaló, és magávalragadó fiú, akibe beleszerettem! És őrizd meg a szemtelenségedet! Tudom, hogy egyszer jönni fog egy másik lány, akit ugyanúgy zavarba hozol majd, de jól válaszd meg, Melodie miatt is, és magad miatt is. Téged nem érdemel meg akárki! Azzal legyél aki azért szeret mert Harry vagy. Nem Harry Styles. Csak simán Harry. 
Akkor én majd eltűnök. 
De akárhová is megyek, ott is szeretni foglak. 
Feltétel nélkül!

Minden időmet lekötötte ezeknek a videóknak a készítése, így lassacskán észrevettem, hogy nem vagyok már olyan sokat Harryvel, és már csak minden másnap jönnek be hozzám. Nem érdekelt, muszáj volt megcsinálnom a videókat, Melodie érdekében.
Egy nap viszont, Harry bejött az egyik videóm közepén (azt hiszem Melodie 15. születésnapjára csináltam azt) egy papírral a kezében.
- Ez egy levél - mondta. - Anyukádtól jött.

Ekkor eszembe ötlött, hogy otthagytam a személyt, aki mindig ott állt mellettem a bajban, és már nincs elég pénze, hogy ideutazzon.
Remegve kezdtem el olvasni a levelet, de azt most nem árulom el, hogy mi volt benne.
Mindenesetre megdöbbenve tettem le a kezemből, majd szó nélkül széttéptem a papírt. Nem volt bennem se düh, sem harag, egyszerűen csak meg kellett tennem. Az viszont biztos, hogy minden sorára emlékezni fogok. Soha nem felejtem el, amíg élek.
Hihetetlen, hogy az ember még a halála előtt közvetlenül is milyen új, és megdöbbentő dolgokat tud meg.
- Mi állt benne? Baj van? - kérdezte Harry, de megráztam a fejem. Mosolyogva a kezébe nyomtam a darabokat majd kértem, hogy dobja ki őket.
- Szeretném ha elmondanád, hogy mi volt a levélben - emelte fel a hangját, mire nevetni kezdtem.
- Harry, tényleg nem volt semmi érdekes. Azt hiszem búcsúlevél akart lenni, de eléggé viccesre sikeredett. Anyám jól van, talán még ide is utazik majd, lehet, sikerül összegyűjtenie a pénzt. Mindenesetre én nagyon remélem.
- Hiányzik?
- Hogyne hiányozna? - kérdeztem vissza, de a gyanakodó tekintetével találtam szembe magam. Azt hitte hazudok. Mindegy, higgyen amit akar én nem változtatom meg a véleményét.
- Hogy haladsz a videókkal?  - kérdezte hirtelen.
- Egészen jól, már csak kettő van hátra.
- Nagyon lefoglal téged, és látom örülsz is neki, hogy csinálhatod - mosolygott én pedig bőszen bólogattam.
- Köszönöm Harry.
- De mit?
- Mindent - akkor megértette mire mondom, és mint valami mágnes, olyan hevesen tapadt a szája hirtelen az enyémhez.
Talán még sosem volt ilyen intenzív csókunk, a szívritmusom gyorsulni kezdett, Harry pedig vetkőzni, levette a kabátját, aztán a pólóját, miközben össze-vissza csókolt és ölelt, ahol csak ért...
- Harry, hagyd abba! - emeltem fel a hangom nagyon hirtelen.
Ijedten leszállt rólam, rám nézett és tekintete aggódó lett.
- Nem akarod ugye? Előttem ne szégyelld magad!
- Nem semmi ilyesmi.. hívnod kell egy nővért gyorsan.
- Azt akarod mondani, hogy...
- Azt hiszem elfolyt a magzatvizem - mondtam remegve és valamiért egyre rosszabbul lettem.
Harry megnyomta a csengőt, a nővér rögtön ott termett, majd mikor látta a helyzetet, csipogott az orvosnak.
- Félrehúzom a takarót, hogy a doktor úr belátást nyerjen - mondta a nővér, majd felemelte a fehér paplant.
Megdöbbenve kapott a szája elé, és pont annyira megijedt, ahogy én.
Nem magzatvíz volt.
Vér.
Riadtan néztem, ahogy a piros folt terjed a lepedőn, és tudtam, hogy valami elkezdődött.
Melodie - kicsi drága Melodie! 
Ezt kettőnknek kell végigcsinálnunk. 
Ügyes legyél! 
Szeretlek!





2012. november 2., péntek

Bocsánat!

Ne haragudjatok, hogy nincs rész egy ideje, próbálok írni, de alig jutok géphez, minden percem meg van számolva mindig.
Nagyon zűrös az életem, kórházba kerültem és a vizsgálatok hosszúak és fárasztóak. Minél előbb megpróbálok részt hozni, nekem is fáj, hogy nem írhatok, de tartsatok ki, jön a rész, nem fejezem be a blogot!
Szeretek mindenkit!
Légyszi ne kérdezzétek, hogy mi a bajom, mert nem fogom megmondani!
Csók a szívetekre♥

2012. október 11., csütörtök

41. fejezet

Harry lihegve rontott be az ajtón, hiába hallottam, hogy egy nővér próbálja visszatartani, miszerint nincsen látogatás ilyenkor.
- Siettem, ahogy csak tudtam - rohant oda hozzám. - Mi volt? Mondott valamit az orvos? - ránézett Eleanorra (aki időközben visszajött és csak mereven bámult maga elé, mert elmondtam, mit tettem az imént), majd a hasamra.
-Ő jól van? 
Bólintottam, majd elmosolyodtam egy picit, hogy átsugározzam rá a nyugodtságot, hogy ne aggódjon, látja, élek és már semmi bajom, csak van egy kötés a fejemen az agyvizem miatt.
- Mi történt?
- Nem tudom Harry. Az orvos valami nyomásról beszélt, meg le kellett szívni az agyvizemet, de még semmi különösebbet nem tud egyikünk sem - bíztatóan ránéztem Eleanorra, aki cseppet sem megkönnyítve a dolgomat, sírásban tört ki?
- Akkor miért sír? - kérdezte Harry csodálkozva.
Sóhajtottam, tudtam, hogy ezt nem kerülhetem el és hazudni sem hazudhatok.
- Ülj le kérlek... - legyintettem a fejemmel az ágy közelében lévő másik szék felé.
Szótlanul tette, majd mikor már leült, rám emelte a tekintetét....

/Harry/

Beszélt hozzám, de nem hallottam mit mond. Három szó cikázott a fejemben össze-vissza, műszív, vérzés, halál.
Megint hülyeséget csinált, mielőtt bárkit is megkérdezett volna! Miért nehezíti meg ennyire a dolgot? Miért nem beszélte meg legalább velem előtte? Eszméletlenül mérges voltam, de nem rá, a világra, a helyzetre, a minket körülvevő emberekre, mindenkire, csak rá és Melodie-ra nem. A világ legfurcsább és legmegmagyarázhatatlanabb érzéseinek ezrei játszódtak le bennem és azt hittem, mindjárt felrúgok valamit, annyira nagy fájdalmat okoztak. De nem tettem. Csak felálltam, lassan odasétáltam Alice-hez és átöleltem. Nem tudtam sírni. Nagyon akartam, de nem tudtam. Ő sem sírt, bíztatóan mosolygott, mintha egyszerűen nem akarná, hogy vele együtt éljem meg ezt a nehéz időszakot. Mintha azt akarná, hogy ezt egyedül csinálhassa végig. Valahol igaza volt. De nem adhatja fel! Még van esélye az életre, akkor nem engedheti el magát. Nem teheti.......egyszerűen nem.

/Alice/

Láttam rajta, hogy gyötrődik. Láttam, hogy legszívesebben rombolna és iszonyat jól esett, hogy nem tette, pedig tudtam, éreztem, hogy mennyire fájhat neki. Odajött és átölelt, én pedig mosolyogtam, mint aki nem fél, mint aki tudja mit csinál, pedig nem tudtam. Egy cél vezérelt, megmenteni Melodie-t. Azt az embert, aki semmiről  nem tehet és akinek élnie KELL!
Az nem érdekelt, hogy velem mi van.
Sőt.
Van egy titkom. Egy titkom, amit soha senkinek, sem Harrynek, sem Niallnek, de még El-nek vagy Hugonak sem mondtam el . És  még azoknak sem, akik a kis életem unalmas, vagy éppen izgalmas sorait olvassák. Talán még magamnak sem mertem bevallani, de az, hogy belenyugodtam a dolgokba és hagytam mindent történni, ahogy történnie kell, egyet tudatosított bennem.
Nem akarok élni.
És igen, végül igazam lett. Meg akartam halni. Már attól a naptól kezdve, hogy megírtam azt a listát Michiganben.  Soha, egy percig sem kűzdöttem azért, hogy életben maradjak. Ha az lett volna a szemem előtt, el sem megyek Amerikából. Hagyom, hogy kifizessék a kezelést és hogy meggyógyuljak. De én nem akartam. A történetem elejétől kezdve csak arról beszéltem, hogy az utolsó hónapokat szeretném szebbé tenni(habár ez aligha sikerült). Egy szóval sem említettem soha azt, hogy végülis van másik út is, hogy meggyógyuljak és akkor hogyan tovább. Bennem nincs hogyan tovább. Bennem már csak a vég van. Amit magamnak terveztem.
Ezen akkor gondolkodtam, mikor Hugoval csöndben vettük az irányt Amerika felé, de csak akkor világosodott és fogalmazódott meg bennem mindez, mikor a tükörben néztem magam. Átgondoltam az egész életemet és rájöttem, így végzem, soványan, kopaszon, nem kellek majd senkinek, még Harrynek sem, hiába mondja, tudom, hogy nem, a rajongóknak sem, hiszen rossz hatással vagyok rá, megcsúnyultam és nem bírom tovább elviselni ezt a fájdalmat, amit egyfolytában érzek.
És, mint mindig, most is szem előtt tartom azt a dolgot, hogy Melodie nem lenne boldog egy csúnya és beteg anyukával együtt. Harrynek előbb utóbb találnia kell valaki mást, és meg is fogja találni, tudom.
Az én történetem itt ér véget.
Nem féltem, vagyis igen, de attól jobban, hogy lehetnek majd ennél nagyobb fájdalmaim és lehetnék ennél tehetetlenebb az életben valaha. Nem akartam, hogy elesettnek gondoljanak.
Az élet szörnyű nehéz. De az istenért sem fogom  neki megadni azt a luxust, hogy szenvedni lásson valaha is! Soha.
Boldogan és nyugodt szívvel megyek majd el. Tudván, hogy amit itt hagyok, az egyszer még valaki számára nagy kincs lesz.


Másnap nagyon izgultam. Éhes voltam, de nem engedtek enni, a műtét előtt, ami alatt a szívet teszik rám. Mint mondtam, nem féltem, csak izgultam. Furcsa érzés lehet az embernek, ha egy különálló tárgy mozgatja a vérét. Talán egy kicsit kiváncsi is voltam, de ez a szó már nagyon morbid.
Harry egész éjjel  itt ült mellettem, alig aludt, de reggel el kellett mennie dolgozni, így megintcsak Eleanorral voltam és vészeltem át azt a kínosan lassú pár órát, amíg vártunk, hogy bevigyenek a műtőbe.
- Félsz? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Szerinted milyen lesz?
- Pont, mintha valami robot lennék. Lehet, hogy innentől kezdve majd csak olajat ihatok. Platinából lesz a szívem. Tök király - nevettem el magam, és Eleanorból is sikerült kicsikarnom egy halvány, szomorú mosolyt. Tudtam mit érezhet. Még mindig azt hitte, hogy az ő hibája. Nos, részben igen. De mi értelme lenne haragudni? Az élet rövidebb mint hinnénk, és mindig csak a rosszat látjuk benne. Nagyon szeretem Eleanort, attól függetlenül, hogy mit csinált. A testvéremnek tekintem. Örökké.
Kopogtattak az ajtón, azt hittük, hogy az orvos, de nem...
- Szia Niall! - mosolyogtam, mikor megláttam a szőkeséget az ajtóban.
Visszamosolygott, majd odajött,hogy megöleljen.
- Annyira sajnálom- éreztem,hogy rázkódik a válla, sír. Ellöktem magamtól picit, hogy a szemébe nézhessek.
- Mit sajnálsz? - kérdeztem.
- Ezt az egészet - mutatott körbe. - Mi juttattunk ide. Én, meg ő - nézett Eleanorra.
- Nem tehettek róla! Így kellett legyen! Miért nem vagy dolgozni?
- Megszöktem... - mondta, mire megráztam a fejem.
Ekkor jöttek be az orvosok,hogy készen állnak és hogy visznek a műtőbe.
- Maradok. Melletted leszek Alice - mondta Niall, mire elmosolyodtam és bólogattam volna, de az utolsó pillanatban a fejembe villant valami.
Harry.
Még egy helyzet, amikor ő nem volt itt, de Niall igen. Nem, nem akartam megint ezt.
- Niall, biztos észrevették, hogy eltűntél, ugyanis világsztár vagy - mondtam.
- Menj vissza.
- De Alice én..
- Csak menj vissza! - mondtam. - Ezt egyedül akarom csinálni. Úgy romantikusabb - próbáltam viccelődni miközben összeszorítottam a szemem, mikor belémnyomták az infúziót.
- Szeretlek Alice - mondta Eleanor, mikor elkezdték tolni az ágyamat.
- Én is szeretlek Eleanor - kacsintottam, majd dobtam neki egy aprócska puszit, amit ő "elkapott" és az arcára tette. Minidg így köszöntünk el, és eddig ezt nem is említettem. Egyike ez is az élet apróságainak, amit nem veszünk észre, pedig nagyon fontosak.
Ahogy hanyatt feküdtem, nem láttam semmit, csak a neonlámpákat a fejem fölött, amint egyik a másik után halad el, és jön még egy, és még egy, mindegyik megvilágítja az arcomat, majd árnyékot szór rá.
Aztán hirtelen kanyarodtunk. Betoltak egy szobába, ami a műtő volt, egy asztallal, csomó műszerrel és egy nagy vakufénnyel világítós lámpával.
- Egy...kettő...három - majd átemeltek a műtőasztalra.
- Rutin műtét, ha szabad ilyet mondanom, ne aggódjon nem lesz semmi baj - mondta az altatóorvos, majd a számra tett egy maszkot és kérte, hogy lélegezzek. Orron be, szájon ki (semmi, teljesen éber vagyok), orron be(szédülök...azt hiszem nem fogok emlékezni semmire), szájon ki....orron be...szájon...

Nagyon szépet álmodtam. A tengerparon futottam végig, a lakókocsik között, és egy kis Westie kutyával játszottam. Végig a vízben, majd vissza, egy botot dobáltam neki, amit megrágott de nem hozott vissza, ugatott, ugrált és én is táncoltam, nem volt ott senki más, csak az erdő, a lakókocsik, a horvát hegyek, és én..
Nyugalommal töltött el az álom, és nagyon valóságosnak tűnt. Nem volt benne semmi furcsa, semmi olyan, ami miatt az ember tudja, hogy az álom, az álom. Felbukkan egy szörny, vagy valaki repülni kezd... Az emberben tudatosul, hogy álmodik,  mert ilyen nincsen. Ebben nem volt semmi. Talán az altatógáztól nem tudom. Szerettem. Boldog voltam és sokáig ott akartam lenni azon a parton a fülledt melegbe a Westie-vel. De semmi sem tart örökké.

- KÉSZEN VAGYUNK, ÉBREDJEN - hallottam a hangot és rögtön kipattantak a szemeim. Nem is aludtam mélyen, mégsem éreztem semmit abból,amit csináltak velem. Nagyon kába voltam, alig érzékeltem valamit a külvilágból.Fájt a hasam és a mellkasom is szúrt. Ugyanúgy láttam a neonfényeket, mint amikor vittek műteni, csak mostmár nem járt semmin az eszem. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy bármire is gondoljak.
Halványan láttam Eleanor arcát, mosolyogtam, aztán éreztem, ahogy áttesznek az ágyamra - az nagyon fájt - és rögtön be is fordultam. Éreztem a fájdalmat, de örültem neki.
Ha fáj, akkor élek.
Aztán meghallottam a csipogást, ami valószínüleg a műszívem volt, és hallottam, ahogy az orvos szól Eleanornak, hogy minden rendben volt.
Mosolyogtam, de nem volt erőm megszólalni. A csipogás, mint valami altató, úgy szenderített el, a monoton hang, a "minden rendben" érzését keltette fel bennem.
Ki tudja meddig alszom majd. És mikor kelek fel.
Akkor nem is érdekelt.
Nem édekelt semmi.
Még a saját gyerekem sem.
Egyet akartam.
Visszamenni a Westie-hez a tengerpartra, ahol nincs más csak boldogság!

2012. szeptember 29., szombat

40. fejezet

Hajnalodott. Harry és én még mindig csak beszélgettünk. Talán azért nem akartunk aludni, mert féltünk, hogy ez megint csak egy álom, és ha felébredünk, nem lesz ott senki. Hozzá vagyunk szokva az érzéshez mindketten.
Holnap lépek be Melodie kilencedik hónapjába. Harry megígérte, hogy elvisz egy orvoshoz, hiszen hetekig nem voltam ultrahangon, azt sem tudom, mi van a kislányunkkal.
- Ha akarod, elintézem, hogy addig halasszunk minden koncertet, amíg....amíg vége nem lesz mindennek.
Megráztam a fejem.
- Nekem már mindegy, de neked nem kell feladnod.
Mint említettem már, mindketten tudtuk, hogy meg fogok halni. Jó lenne azt mondani, hogy csodák vannak, és minden helyre jöhet, de sajnos ez a való élet, itt az ember nem gyógyul fel a leukémiából varázsütésre.
- Másképp is végződhetett volna, ha nem hagylak el...- mondta és csak bámult maga elé. Megsimogattam az arcát.
- Nem a te hibád volt - mondtam, majd közelebb bújtam hozzá az ágyban.
- Ígérd meg nekem, hogy sosem lesz bűntudatod. Azt nem bírnám elviselni. Vigyázni fogok rátok odafentről. De neked nem szabad összetörnöd. Ígérd meg hogy nem fogsz. Rengeteg felelősség lesz rajtad, ott lesz Melodie, a koncertek, a hírneved, újságírók és hazugságok tömkelege. Összeroppannál, ha még az a tudat is emésztene, hogy miattad volt. Inkább nézz rám. Mennyi bűnöm van. Tizennyolc évesen ennyi gondot a nyakadba akasztottam és most arra kérlek, hogy ne omolj össze alattuk. Rettenetes ember vagyok és ezt tudom. - a mellkasára hajtottam a fejem - De hidd el, ha újra kezdhetném, itt mardnék, és eszembe se jutna Londonba tolni a képemet. Nem is tudom, mit vártam...
- Nem vagy szörnyű ember! Ezt azonnal fejezd be! - megfogta az állam és a tekinetemet a sajátjára irányította.
- Soha...soha nem voltam még olyan boldog, mint akkor, amikor veled lehettem. És igen, talán nagyon fáj, hogy el foglak veszíteni és rettenetesen nehéz lesz feldolgoznom, de soha, egyetlen egy percét sem bántam meg annak, hogy megismertelek. El sem tudod képzelni, hogy mennyire szeretlek. És tudom, hogy rengeteg hülyeséget csináltam, és ha megkérdeznéd miért tettem,  nem tudnék rá válaszolni, csak annyit, hogy 'sajnálom, de megjedtem'. Nem akartam, hogy ez legyen velünk. Kettőnk közül nem te vagy a szörnyű, hanem én. Mert otthagytalak, mikor a legnagyobb szükséged volt rám. Bárcsak visszatekerhetném az időt. Arra az éjszakára, amikor kiugrottam mellőled az ágyból és mindent elrontottam.
Azt vettem észre hirtelen, hogy sír. Már meg sem próbálta magát visszafogni, nem próbált erősnek tűnni.
Hagytam, hogy belefúrja a fejét a vállamba, átöleltem és a göndör fürtjeit simogattam, miközben csitítani próbáltam.
- Sssss...minden rendben van.
- Istenem Alice... - hüppögte. - Nem akarlak elveszíteni. Kérlek maradj itt. Ne hagyj magamra. Nincs értelme az életnek...ha te nem vagy velem - nyelt egyet .
Ekkor már én is sírtam. Azt hiszem az összes fájdalmunk ebben a beszélgetésben bontakozott ki.
- Nem...nem hagylak..vigyázni fogok rád. - szipogtam én is. - Nagyon szeretlek Harry.
Nem tudott válaszolni, de tudtam, hogy ő is így érez.


Reggel kilenc körül lehetett, amikor felkeltünk, és nem térhettem ki a dolog elől, hogy felhívom anyámat és közlöm vele, hol vagyok.
Csörgött a telefon, de nem vette fel.
Aggódni kezdtem, vajon mi lehet vele? Remélem legalább neki nem lesz semmi baja. Minden olyan jól megy eddig....furcsán jól.
- Hogy érzed magad? - ölelt meg Harry és megcsókolt.
- Minden rendben.. vagyis egy kicsit szédülök, de azt sokat szoktam. Mikor megyünk orvoshoz?
- Épp ezt akartam mondani. Nekem el kell mennem próbálni, szóval nem lenne nagy gond, ha Eleanor kísérne el?
Bólintottam, bár egy kicsit csalódott voltam, hogy nem tud eljönni, de nem haragudtam, tudtam, hogy dolga van és tiszteletben tartottam.
- És mikor?
- Délre vagy bejelentve. Gyere, együnk valamit. Le vagy fogyva.
Rég ettem ilyen jóízűen, a szédülésem is elmúlt egy időre.
Minden rendben.
Ennek a dolognak az egyetlen hátránya az, hogy azt hiszem ki fogok készülni idegileg.
Annyira nincsen semmi baj, hogy az már hihetetlen. Ez valami pánikbetegség lehet nálam? Majd megkérdezem az orvost. Mindenesetre próbáltam nyugtatni magam, hogy nem vihar előtti csend mindaz ami most történik.

Harry nem sokkal később el is ment, én pedig percenként hívtam anyámat a hotel telefonjáról, mert az enyém Iannél volt már, de semmi. Komolyan nem fért a fejembe, hogy hol lehet, vagy mit csinál.
Kopogtattak az ajtón, Eleanor volt az és Ben, feljött meglátogatni.
- A mi Alice-ünk újra köztünk van - mosolygott, és óvatosan megölelt. - Kicsit mintha megritkult volna a hajad - bökött oldalba,
Vele együtt nevettem, örültem neki, hogy nem a tragikus oldalát látja a dolognak és, hogy kicsit fel tudok oldódni a társaságukban.
- Mikor láthatlak a medencénél? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Óh, Ben, el kell keserítselek, de így biztosan nem úszom - ráztam a fejem. - Még csak fürdőruhám sincs, mindent Londonban hagytam.
- Elmehetünk vásárolni, ha úgy akarod - szólt közbe Eleanor, de megráztam a fejem.
- Ne haragudj El...de azt hiszem innentől kezdve nem lesz szükségem segítségre. Szörnyű volt, hogy így kihasználtalak titeket. És senki másnak nem adatik meg az, hogy kap egy bankkártyát tele rajta pénzzel, szóval vissza is adom...- elkezdtem kutatni a táskámat, de nem volt benne. - Ez nem lehet igaz! - kiáltottam fel.
Az is Londonban maradt volna?
De hiszen emlékszem, hogy eltettem...
- Mi a baj? - húzta fel El a szemöldökét.
- Nem találom....
- A telefonodban van egy alkalmazás, hogyha beírod a kártyaszámot, mutat egy térképet, hogy éppen hol van...
- Az a helyzet...hogy a telefonomat odaadtam egy kisgyereknek.
- Hogy mit csináltál? - Eleanornak kicsit elborult az arca. - Azt a telefont neked vettem és egy vagyonba került, te meg csak úgy odaadod valaki másnak?
- Én csak....- dadogtam.
- Ne..inkább ne mondj semmit - megrázta a fejét - Semmit nem tudsz megbecsülni, ami nem a te munkád gyümölcse. Megosztottam veled a házamat, adtam neked egy bankkártyát, amit elvesztesz, a méregdrága telefonodat pedig odaadod egy kisgyereknek?! Tudod mit mondok? Semmit nem érdemeltél meg abból, amit kaptál. Talán még Harryt sem - azzal elviharzott és otthagyott megfagyva, esélyt sem adva, hogy valamit mondjak.
Teljesen igaza volt. Nem akartam tovább csökönyös lenni, mert hány ember életében adatik ez meg? Ezek a dolgok csak akkor lettek volna jogosak, ha mindenért én dolgozom meg, de nekem az ölembe pottyantották.
Tényleg nagyon megváltoztam. És nem akartam ilyen lenni.
Bocsánatot kell kérnem..
Felsiettem a lépcsőn, de hirtelen összecsuklottak a lábaim. Ahogy elestem, megkapaszkodtam a korlátban, és szerencsére nem ütöttem meg a hasamat, viszont amit éreztem, az minden kínnál rosszabb volt. Mintha nem lett volna levegő a fejemben, és valami belül csak egyre nőtt és nőtt volna, majdhogynem kinyomta a fejem és elörte a koponyám. A fülemre szorítottam a kezem és sikítani kezdtem. Erre még jobban elkezdett fájni de nem érdekelt, tudtam, hogy segítségre van szükségem. Nem ájultam el, pedig bár tudtam volna. Ennél a fájalomnál meghalni is jobb.
- Alice, jól vagy? - hallottam Ben hangját, de az mintha valami fal mögül jött volna.
- Csak...csak hívd a mentőket - nyöszörögtem és valami meleget éreztem az arcomon. Odanyúltam és láttam, hogy vér. Sírni igazán nem tudtam csak a könnyeim folytak és nagyon szerettem volna, ha mindennek vége lenne.
Percek múlva jött a mentő, bár ezek a percek nekem óráknak tűntek, addigra szóltak Eleanornak is, aki beszállt velem a kocsiba és ijedten nézte, ahogy belémszúrják az infúziót, és megpróbálják megszűntetni a fájdalmamat.
Szúrást éreztem a fejemen, éreztem, hogy egy gép áthatol a koponyámon és láttam, ahogy El kétségbeesetten felkiált, a vért, ami a mentőorvos köpenyenyére fröccsent és ami a tarkómon csurgott lefelé, és hallottam egy a fúróéhoz hasonlító hangot, de mindez nem érdekelt, mert a fájdalmam és a szorítás elkezdett alábbhagyni, majd teljesen megszűnt és a végére nem érzékeltem mást, csak a mentőautó rázkódását és a sziréna vijjogását.
- Hölgyem, hall engem? - hajolt felém egy férfi, valószínüleg a mentőorvos aki véleményem szerint éppen az életemet mentette meg. Erőtlenül bólintottam, nagyon megviselt a fájdalom, legszívesebben ott abban a pillanatban elaludtam volna, de tudtam valahol, hogy figyelnem kell.
- Mostmár nem lesz semmi baj. Bevisszük a kórházba. Agyvizet kellett leszívnunk ennyi az egész. Hány hónapos a magzat?
- Most lett kilenc - suttogtam.
- Bármely hetes - mondta a férfi a többi ottlévő orvosnak, akik erre megrázták a fejüket.
- Meg fogok halni? - kérdeztem könnyes szemmel.
Hallottam, ahogy Eleanor felzokog, de nem figyeltem, rendíthetetlenül néztem a mentőorvos szemébe. Hirtelen Dr. Mann-t akartam. De tudtam, hogy vele már soha többet nem találkozom.
- Nézze kisasszony, mi mindent megteszünk - mondta a férfi, majd megigazította az infúziómat, de végig kerülte a tekintetemet.

A kórházban kaptam szobát, szerencsére egyedül lehettem benne, az új orvosom dr. Herbert bemutatkozott és igyekezett megnyugtatni engem és Eleanort, közölte, hogy minden rendben lesz, és hogy milyen vizsgálatok elébe kell néznem.
Melodie-val is megvizsgáltak, azt mondták legalább ő egészséges, nincsen különösebb probléma, csak egy kicsit kisebb a kelleténél a baba, de ez megszokott.
- Látszólag minden rendben, de örülnénk, ha vehetnénk egy kis magzatvizet, hogy megvizsgáljuk, nincs-e agyi hátramaradottsága.
Bólintottam, bár ezek után a tűk gondolatára is kirázott a hideg. Most pedig egy igen nagy tű várt rám. Közel fél méteres és vastag, mégis, alig éreztem, mikor belémdöfték. Kicsit hideg volt és nyomott is, de nem volt kellemetlenebb, mint az agyvízleszívás.
Amíg az eredményeket derítették ki, visszatoltak a kórterembe és kettesben hagytak Eleanorral, aki nem szólt semmit, csak leült az ágyam mellé és megfogta a kezem.
Szótlanul nézte a maga előtt lévő legközelebbi pontot, és én is így tettem.
- Egyszer ültem a parkban, egyedül, és láttam, ahogy egy nő a kislányával játszik - szólaltam meg végül. - A gyerek meglátott egy virágot, leguggolt és sokáig nézte. Majd odahívta az anyját és közölte vele, hogy az a virág, az Isten. 'És a fák, és a fű, az ég, az a madár, minden. Isten itt van körülöttünk." ezt mondta neki, miközben körbe mutogatott. És hozzátette, hogy mindent okkal csinál.
Ránéztem El-re de ő még mindig a pontot bámulta. Tudtam, hogy figyel.
- Tudod miért törődtem bele hogy meg kell halnom?
Sűrűbben kezdte venni a levegőt, majd megrázta a fejét.
- Mert akkor Melodie nem születhetne meg és nem vehetem el tőle az esélyét. Igen, annak a kislánynak igaza volt. Mindennek van oka. A tetteinknek is. Annak is, hogy összekevered a dolgokat, és rosszul sülnek el, és annak is, hogy odaadom a telefonom egy kisgyereknek, aki talán sosem fog eljönni abból a faluból.
De tudom, hogy mennyire rosszul esett. Eleanor kérlek bocsáss meg.
Megint sírni kezdett, majd feljajdult és a szájához emelte a kezem, és sokáig ott tartotta.
- Nem lesz semmi baj - mosolyodtam el halványan. - Biztos vagyok benne, hogy nem fáj annyira, mint ez az előbbi rosszullétem.
- Nem tudom hogy hívjam föl most a fiúkat. Harry bele fog rokkanni - szipogta.
- Tudom - mondtam. - De túl kell esnünk rajta. Ha akarod, beszélek vele én.
- Nem - rázta a fejét - Megoldom.
Ekkor benyitott az orvos, ránézett Eleanorra, aki értette a célzást, felállt egy "akkor most felhívom"-ot mormogott és kiment az ajtón.
- Nos, a babával minden rendben - mondta. - Az egyetlen probléma csak az, hogy mivel eléggé híg a vére a leukémia miatt, a szíve nem tudja rendesen pumpálni, így vagy a kicsi kap vért, vagy az agya. Nagyon sovány, és a kettőt egyszerre nem tudja táplálni.
- És ilyen esetekben mi a teendő?
- Van egy, de az eléggé kockázatos és alá kell írnia, ha elmúlt már tizennyolc.
- Természetesen.
- Szóval, a megoldás a műszív. Ami elég erős ahhoz, hogy két személyt is ellásson vérrel.
- Doktor úr - szólaltam meg hirtelen. - Nem szeretnék beleszólni, de a baba nem rendelkezik saját vérkeringéssel már? Hiszen mindjárt megszületik.
- Neki van és az övé tökéletes. De itt most nem rajta van a hangsúly hanem az ön testén. Az ön szíve, ami nem bírja a dolgot. A műszív sokkal stabilabb, viszont sokkal több veszéllyel is jár.
- Alá kell írnom valamit?
- Egy papírt, amiben hozzájárul a műszív viseléséhez. Az felerősíti a mostani szívet, és képes lesz kihordani a babát.
- És hol vannak a komplikációk? - húztam fel a szemöldököm.
- Az a helyzet, hogy mint minden ilyen szerű dolog, ez is veszélyekkel jár. A szíve lehetséges hogy hozzászokik a segítséghez. És leállhat, ha lekapcsoljuk a gépről. Tehát, ha nincs szerencséje...
- Akkor meghalok  - bólintottam.
- Így viszont a babát megvédi. Ha ezt aláírja, már holnap reggel megkaphatja a szívet.

Láttam, hogy a kezében ott van a papír az aláirandó hellyel. Szótlanul kinyújtottam a kezemet, elvettem, és a feltételeket el sem olvasva ráfirkantottam a nevemet.